Az ember nagyon nehezen nyugszik csak bele a reménytelenségbe, abba, hogy egyedül van, halálosan és reménytelenül egyedül. Nagyon kevesen bírják csak el a tudatot, hogy életük magányára nincs megoldás. Reménykednek, kapkodnak, menekülnek emberi kapcsolatokba, s e menekülési kísérletekbe nem visznek igazi szenvedélyt, sem odaadást, menekülnek elfoglaltságokba, mesterséges feladatokba, sokat dolgoznak vagy tervszerűen utaznak, vagy nagy házat vesznek, vagy vásárolnak nőket, kikhez semmi közük, vagy gyűjteni kezdenek, legyezőket, drágaköveket, vagy ritka rovarokat... De mindez nem segít. (...) Ezért, mindenekelőtt, kínjukban és zavarukban, rendet tartanak. Minden éber pillanatukban rendbe rakják maguk körül az életet.
Állandóan intéznek valamit, ügyiratot vagy társas együttlétet, vagy pásztorórát... Csak egyetlen pillanatra nem maradni egyedül magukkal! Egyetlen pillanatra nem látni ezt a magányt!

Márai Sándor

Ne feledkezzünk meg az online társkeresés szereplőiről , ahol a személyiség álarca különböző izgalmas viselkedést, érzelmi játszmát enged meg.
Kinek mi fér bele virtuális életébe, virtuális felelősségvállalásába.
Nagyfokú a bizalmatlanság, s a több évig tartó stabil párkapcsolatunk után – mint az ismerkedést újratanulók – néha fejvesztve menekülünk vissza csigaházunkba erőre kapni, s megfigyelni, megtapasztalni mi is zajlik a számunkra ismeretlen világban. De a bizonytalanság mellett elkaphat bennünket a játékszenvedély is, s egyszer csak azt vesszük észre, hogy a virtuális fantázia világában idegen játékosokkal érzelmi és szexuális játékok mellett valódi érzéseket generálunk, függőkké válunk, amely sok esetben addigi személyes életterünkre, munkánkra is hatással van.
Amíg virtuális életünk megnyílik, kitágul, addig – ha nem kontrolláljuk megfelelően az internetbarátainkra szánt időt – valós személyes kapcsolataink ellaposodnak, s az addigi életünk unalmasnak tűnhet a látszólagos világunkban átélt, de valódi izgalmakkal teli flörtökkel és játszmákkal szemben.

Semmi sem garantált itt sem, ahogy máshol sem.

Utazunk, megállunk és próbálkozunk, vagy bejön, vagy nem, és megyünk tovább. Nincs garancia. Találkozunk kedves csalókkal, kíváncsiskodókkal, füllentőkkel. Rengeteg a kalandor a komoly társkeresők mellett, így az ismerkedés csapdáit nem úszhatjuk meg.

De ne keseredjünk el, hiszen a csalások a csalókat minősítik, s nem bennünket.

Legyünk résen, s fejlesszük emberismeretünket egy olyan világban, ahol csak úgy nyerhetünk, ha mi önmagunkat adjuk és tisztességesek maradunk.

Amikor te egyedül vagy, akkor nem egyszerűen egyedül vagy - te magányos vagy. A magány és az egyedüllét között pedig óriási különbség van. Amikor magányos vagy, akkor a másikra gondolsz, hiányolod a másikat. A magányosság egy negatív állapot. Úgy érzed, jobb lenne, ha a másik - a barátod, a feleséged, az anyád, a szerelmed, a férjed - ott lenne. Jobb lenne, ha a másik ott lenne veled... de nincs ott.
A magány a másik hiánya. Az egyedüllét viszont önmagunk jelenléte. Az egyedüllét nagyon pozitív; egy jelenlét, egy túlcsorduló jelenlét. Annyira szétárad a jelenléted, hogy betöltheted vele az egész világegyetemet, és senki másra nincs szükséged.


Osho

Úgy gondolom, érthető, hogy a nők, és az érző férfiak azok, akik nem viselik jól a magányt. Aki úgy nőtt fel, hogy sok szeretetet kapott és felnőtt korában tud szeretetet adni és elfogadni is, az társaságra fog vágyni. Mégpedig olyan társaságra, amely ezt viszonozza. Párt is ezért választunk – hogy adni és kapni tudjuk mindazt, ami fontos számunkra: szeretetet, szerelmet, figyelmet, közös élményeken osztozzunk, gyereket neveljünk, stb. És ha a társadalomban a nagy átlagot nézzük, akkor a nők azok, akik érzelmileg táplálják a családokat.

A anya, kinek fészkéből kirepültek a gyerekek, sokszor érzi magányosnak magát. Hiszen éveken át tele házat menedzselt, sosem volt egyedül, sok esetben vágyott is némi egyedüllétre, de nem a magányosságra, amit ez az új élethelyzet előidéz. Ilyenkor szoktak kutyát vagy macskát tartani a hirtelen egyedül maradt szülők, akik néha még el is válnak, mert együtt is magányosnak érzik magukat. Hiszen társaságban is érezhetjük magunkat magányosan, mint ahogyan ezt sok nagyvároslakó szomorúan tanúsíthatja.

Ám amikor egyedül vagyunk sem szükségszerű magányosnak éreznünk magunkat: néhány szerencsés ember lelkivilága sokkal gazdagabb annál, mint ami körülveszi őket.

A társtalanság oka lehet, egy rossz párkapcsolat, anyagiak, családi háttér, betegség, az egyén túlzott elvárásai embertársaival szemben, számos összeütközés és vereség környezetével olyan témákban, melyek az illető megrögzött álláspontjai az élettel, párkapcsolattal, együttéléssel kapcsolatban.

Példák



Rossz párkapcsolat: az illetőt a párja sokszor megalázta, megcsalta.
Családi háttér: a szülők elváltak, rossz gyerekkor, a bizalom megromlása a szülők iránt.

Az egyén túlzott elvárásai embertársaival szemben: Párkapcsolat esetében elvárások a pár felé pro-kontra mindkét fél nem esetében.

-megfigyelhető, hogy az egyénnek van egy ideális képe, amely mellett kitart, de nem veszi figyelembe más nézőpontok, mások ideális képének tiszteletét, döntési jogát.
Számos összeütközés és vereség környezetével olyan témákban, melyek az illető megrögzött álláspontjai az élettel, párkapcsolattal, együttéléssel kapcsolatban: Férfiak szemetek: Igen voltak férfiak akik nem megfelelően viselkedtek, de ettől függetlenül vannak férfiak akik nem szemetek. Minden nő kurva: Igen vannak nők, akik megcsalják a párjukat, de vannak nagyon is hűséges nők.
A sort millió téves elképzeléssel lehetne folytatni, egy a lényeg, amikor egy régi párkapcsolatban az egyik fél valamit rosszul csinált szándékosan vagy véletlenül az még nem ok arra, hogy helytelenül azonosítsuk a többi nemen belülivel.

A helyes gondolkodás alapja az, hogy különbségeket tudunk tenni helyzet és helyzet között, ember és ember között, stb.A veszteségek, szomorúságok melyek régebben voltak, nem szükségszerű, hogy újból bekövetkeznek, hiszen nincs még egy ugyanolyan helyzet, esemény, ember.


Tehát a fentiek okai lehetnek annak, hogy valaki úgy dönt hogy nem hisz a társas létben és inkább magányos marad.
A magány az gyakorlatilag egy önkínzás, hiszen ember társas lény. Egy ember akkor dönt emellett amikor úgy érzi, hogy egy kapcsolat csak ugyanolyan szörnyű és rossz lehet, mint már az összes régi.

Az ilyen személyeknek javasoljuk, hogy:
Rossz párkapcsolat: Nőjön fel és ismerje fel, hogy nincs ugyanolyan ember, és nincs tökéletes ember. Az ember hibáznak, tévednek, olykor bántják egymást. De ettől függetlenül nem törvényszerű, hogy ugyanez megtörténik. Rossz párkapcsolat esetén javasoljuk, hogy a szenvedő fél nézzen alaposan magába és emlékezzen vissza, hogy párkapcsolatuk kezdetén volt-e valami utaló jel arra, hogy az illető erőszakos, agresszív, lekezelő...stb. Nyilvánvalóan fog találni ilyen viselkedésre utaló jeleket, tehát célszerű tudatosan keresni társat.

Az egyén túlzott elvárásai embertársaival szemben: Nyilván Ön tökéletes, ha ilyesmit megenged magának. Nincs tökéletes ember, és nincs hibátlanság. Az a cseresznyeszem amelybe belecsípett a madár finomabb, mint a tökéletes szem. Gondoljon néha bele, hogy Ön milyen hibákat követett már el, vagy éppen hol hagyta hogy párja elkanászodjon.
Számos összeütközés és vereség környezetével olyan témákban, melyek az illető megrögzött álláspontjai az élettel, párkapcsolattal, együttéléssel kapcsolatban: Az összeütközés, vereség a megtapasztalás egy formája, amelyből később lehet építkezni. Az az egyén aki nem tanul a hibákból, vereségekből számos további vereséget idéz elő magának.

Az az egyén aki dacból úgy dönt, hogy társtalan lesz, nem a többi embert bántja, hanem saját magának árt, és boldogtalanságra készteti saját életét. A boldogság nem szerencse vagy véletlen műve, a boldogságért küzdeni kell, és kemény árat kell fizetni érte. A boldogságért le kell mondani néha a vágyainkért, a boldogságért néha kicsit lelkileg meg kell halnunk. De kell egy alapvető késztetés tudni kell, hogy minden lemondás, boldogtalanság, veszteség, bánat, szomorúság egy kicsiny áldozat egy jövőbeni boldogságért.


A bánat, szomorúság, veszteség, stb. tapasztalatok, melyek átformálják jellemünket, szellemünket, hozzáállásunkat, és olyan tapasztalattá alakulnak, melyeket később fel tudunk használni, hogy boldogabbak lehessünk.

Fiatalabb korban is előfordul, de a 40-es, 50-es és 60-as korosztálynál még inkább, hogy a válás után semmilyen társasága nem marad a társkeresőnek és azért szeretne leginkább társat, hogy ne legyen magányos. Főleg a hosszú házasság és a gyermeknevelés ideje alatt leépülnek a társadalmi kapcsolatok, váláskor pedig az a kevés barát is, aki volt, általában vagy az egyik, vagy a másik felet támogatja, tehát ők is elvesznek.

Ha így marad az ember egyedül, az nagyon megnehezíti a dolgát. Egyrészt üresek a hétvégéi, a gyerekek kirepültek, nincs kivel programokat szervezni, nincs kivel kimozdulni. Egy társ tűnik az egyedüli megoldásnak.

Ha azt érzik a nők, hogy törődnek velük és tisztelik, szeretik őket, egyre jobban kivirulnak és minden eddiginél többet és szívesebben tudnak adni önmagukból. Amikor egy nő beleszeret egy férfiba, akkor azt reméli, hogy erős, gondoskodó társra lelt. Ha egy nő hosszabb ideig csak ad, de nem kap viszonzásul törődést, szeretgetést, akkor magányossá válik. Megéli az elszigeteltséget.

Olyan ember társaságára vágyom, aki együtt tud érezni velem, akinek a szeme válaszolni tud a tekintetemre.
Mary Shelley

Élhetünk társas magányban, rossz és szeretetlen párkapcsolatban, ahol magányunk kínzóbb, mintha magunkra maradva, de személyiségünket megőrizve rendezkednénk be.

Élhetünk egyedül, mégsem érezzük magányosnak magunkat, bár néha ránk tör a keserű érzés, s olykor-olykor szenvedünk az egyedülléttől.

Élhetünk viszont boldogan is egyedül, mert életünket kedvünk szerinti önállóságra rendeztük be.

Önmagunkkal is sajátos társas viszonyban, valamiféle furcsa dialógusban élünk. Szabályainkat ilyenkor saját magunk határozzuk meg. Csakhogy valaki minél tovább él egyedül, annál valószínűtlenebb, hogy valaha kedvet érez majd a párválasztáshoz. S ez a magányos farkasok számára éppen olyan nagy kihívás, mint azoknak, akik felnőtt gyermekükkel vagy idősödő szüleikkel élnek közös háztartásban.

A magányt így megkülönböztethetjük az egyedülléttől, és eltérően értékelendő az is, amikor valaki hosszabb időt tölt egyedül az egyik vagy másik állapotban. Nem mindegy az sem, hogy saját elhatározásából teszi-e, vagy sorsszerűen szenvedi el. A magányosság szomorú és ijesztő, vagy fájdalmasan reménytelen állapot. Az önként választott egyedüllét mindennapi békesziget, amely táplálja belső világunkat, és – különös módon – véd a magánytól. A magányos ember úgy érzi, hogy láthatatlan, de szilárd fal választja el azoktól, akik a túloldalon élnek. Csak néha vágyakozik közéjük, akkor is bátortalanul és annak biztos tudatában, hogy magányába bármikor visszavonulhat. Sokan feltették már a kérdést: mikor lesz magányos valaki.

Magányosan születünk és magányosan halunk meg. Egyszer és mindenkorra meg kell ezzel barátkoznunk. Magányosságunk létünk egész szerkezetének alapvetése, úgyszólván maga a mestergerenda. Az ember élhet együtt valakivel, de az együtt rendszerint annyit jelent: egymás mellett. És ez épp elég így. Vállvetve élni valakivel, szerencsés pillanatokban talán még együtt is vele.

Egyedül születünk, egyedül élünk, egyedül halunk meg. Csak a barátság és a szerelem keltheti azt a röpke és mulandó illúziót, hogy nem vagyunk egyedül.

Azokat, akiknek nincs partnere gyakran foglalkoztatja az a kérdés, hogy vajon rájuk talál-e a szerelem, vajon megtalálják-e a nagy Ő-t?! De miért vannak egyedül? Miért kerüli el őket a szerelem? A szerelem megtalálása csak szerencse kérdése és van aki szerencsés van aki pedig kevésbé. Te is rátalálsz a szerelemre, ha teszel érte, dolgozol érte. Mindenkinek megvan a párja a világban, csak meg kell találnia.

Megtapasztaltam, hogy a magány akkor a legerősebb, ha megpróbálunk harcolni ellene. Ha viszont nem veszünk róla tudomást, elgyengül.
Paulo Coelho

A Magány az a barát aki kéretlenül hozzád szegődik, az egyetlen aki mindig megtalál ha nem kéred akkor is. Nem tudni ő ragaszkodik- e jobban hozzád, vagy csak te nem tudod elengedni. A magány az a barát, aki felidézi a szép emlékeket, boldog pillanatokat, s nem engedi elfeledni azokat.. Fájdalmas a jelenléte, de élhetsz nélküle??

A magány rossz tanácsadó! Olyan emberhez ragaszkodsz, aki normál esetben ízlésvilágodon kívül esik, csak most éppen Ő is magányos mint Te. Melegséget lehelsz belé, holott hideg mint a jég, a levegő is megdermed körülötte, érzed,tudod, de másra fogod, hogy fáradt, beteg, hosszú volt az út....... Felruházod jó tulajdonságokkal, bájjal, romantikával.....a francokat, kiégett, magányos, öntörvényű, -de ezt Ő nem látja be, sőt sármosnak, férfiideálnak képzeli magát, és ha jön egy fiatalabb és csinosabb nő, már lépett is - csak Te akarod jónak látni, mert erre vágysz, mert félsz, hogy mi lesz ha Ő sem lesz! Félsz a magánytól! Egy idő után rájössz, tévedtél, a lelkeddel fogod megérezni azt, hogy amit a szíved tesz, az rossz! Tisztulni fog a köd.....hidd el, jobb egyedül, tél után is a tavasz jön. A kopasz fákon újra lesz levél s virág. A Te szíved is újat talál, olyat aki nálad otthonra talál! Addig is erősítsd meg a lelked, örülj minden napnak, lásd meg a szépet egy virágban vagy egy dalban......

Mi a csoda? … Hát egyszerűen az, hogy a szerelem örök, emberfeletti és titokzatos erejével megszünteti a magányt, eloszlatja a távolságot két ember között, lebont mindenféle mesterséges választófalat, melyet társadalom, nevelés, vagyon, múlt, emlékek emeltek közénk. Mint aki életveszélyben körülnéz és egy kezet keres, mely titkos szorítással üzeni, hogy van még részvét, van együttérzés, élnek még emberek valahol.(Márai Sándor: Az igazi)

“…csak egyetlen igazi fényűzés van: az emberi kapcsolatoké. Ha csupán anyagi javakért dolgozunk: magunk építjük magunk köré börtönünket. Bezárjuk magunkat, magányosan, hamunál hitványabb pénzünkkel, amely semmi olyat nem nyújt, amiért érdemes élni.” (Antoine de Saint-Exupéry)